Hírek

Ünnepi beszélgetés Dr. Ferencz Csaba professzorral (2006)

  „Szemünkbe csillan a Teremtés Csodája”

forrás: erdély.ma
Dr. Ferencz Csaba
Dr. Ferencz Csaba

Dr. Ferencz Csaba űrkutató, a Szent István Lovagrend nagymestere Csíksomlyón született. A II. világháború után menekülniük kellett. Mezőberényben nőtt fel. Békésen érettségizett, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen villamosmérnöki oklevelet szerzett. 1961. őszén megalapította a Műegyetem űrkutató csoportját. A vezetésével vizsgálták mérnökök az Egyesült Államokból 1978-ban hazaérkezett Szent Koronát. A vizsgálat részleteit a 2002-ben megjelent Szent István király koronája című művében foglalta össze.

Elmondhatjuk, hogy életét születésétől kezdve áthatja a szakralitás. Csíksomlyó szülötte. Október 23-án született. Ez mennyiben határozta meg életútját?
A szakralitás rendkívüli szó és rendkívüli állapot. Embernek – csak így, például azzal, hogy születik valahol – nem is lehet köze hozzá. De igaz, hogy mindnyájunkban él a vágy a szakralitás után, s életünk folyamán e hívásnak engedünk vagy ellenállunk, megérint bennünket vagy elutasítjuk. Ha engedünk is a hívásnak, általában botladozva, ügyetlenül tesszük. Örülnék, ha legalább e botladozásig elértem volna már. De ez egyáltalán nem biztos. Az viszont igaz, hogy Csíksomlyón, a kegytemplommal szemben születtem Kapisztrán Szent János ünnepén, vagyis az evilági halála és az odaátra érkezése évfordulóján, október 23-án. Megszabta az életemet. Mindenek előtt a Szűzanya sokszor, nagyon sokszor megmentett. Csak egy példa: A II. Világháború alatt, menekülés közben – 3 éves voltam – Pápa bombázásakor egy méterre (nem költői túlzás) esett mellém egy gyújtóbomba, ami fel is robbant, mindent – az udvar füvét is, ahol futottam a pince, az óvóhely felé – felgyújtott, de nekem a hajam szála sem görbült… 15 éves voltam, amikor Kapisztrán Szent János, a szegény, népfelkelő magyarokat a pusztító oszmán hatalom ellen vezető és annak európai előrenyomulását Nándorfehérvárnál megállító (!) szerzetes halálának pontosan az 500. évfordulóján kitört az ´56-os forradalom és szabadságharc, megállítva a kommunizmus európai előrenyomulását. Akkor éreztem meg a valódi szabadság illatát. Nem felejthetem. 1989/90-ben egy rövid pillanatra kezdett éledni, de azután elenyészett, s ma sem érezni e gyönyörűséget. – Szóval, meghatározta az életemet, nem mentem el “Nyugatra” karriert csinálni, s itthon meg sosem álltam be a sorba… Ennek következményeit viselnem kell, de – s ne lepődjön meg – örömmel teszem. Hiszen “a Csíksomlyói Szűzanya hazavárja gyermekeit”.

Az 1978. január 5-én hazaérkezett Szent Korona vizsgálatára fel kellett készülni. Mikor szereztek tudomást arról, hogy évtizedek után visszakerül a magyar nemzet tulajdonába, és Önök fogják a vizsgálatokat elvégezni?
A fontos dolgokat nem mi tervezzük, emberek. A Szent Korona hazaérkezéséről annyit tudtunk, mint minden más érdeklődő, híreket hallgató magyar. Tisztelettel vártuk, hisz mindenképpen a Szent Jobb mellett nemzetünk legfontosabb létező, “fogható” szimbóluma, ereklyéje a Szent Korona. Fel sem merült, hogy vizsgálnánk, vizsgálhatnánk a Szent Koronát. Úgy tűnt, úgy tanultuk, hogy azt régebben vizsgálták eleget, s lehet tudni, hogy részben Bizáncból. részben Nyugatról (valahonnan) származik stb. stb. Azonban a Szent Korona hazaérkezése után Pap Gábor művészettörténész megkeresett, hogy tudnánk-e valószínűséget számolni a képek elrendeződése kapcsán. – Rövid leszek: “Igen, ha meg lehet mondani, mik a korabeli előírások …” – végül tényleg lehetett egy becslést végezni, s az – bár csak laza becslés volt – arra utalt, hogy nagyon valószínűtlen a két különböző műtárgy (abroncs korona és könyvborító, vagy valami más) utólagos összeszerelésének addig általánosan elfogadott, úgymond tudományos elmélete. Ez keltette fel – nekünk mérnököknek – a figyelmünket, s kezdtük el még az addig publikált összes adat tanulmányozásával a Szent Korona vizsgálatát. Közben egy aranyműves restaurátor (Szvetnyik Joachim) szét akarta szedni, úgymond javítási céllal, a Koronát. Ez akkor is és ma is szakmailag igen rossz lépés lett volna, amely minimum a súlyos rongálódás veszélyét hordozta csakúgy, mint az akkor tervezett ún. roncsolásmentes (besugárzásos) anyagvizsgálatok. Akciót kezdtünk mindezek megakadályozására, s – hála Kovács Tibor (jelenleg a Nemzeti Múzeum főigazgatója) hathatós segítségének is – e terveket ejtették, miután egy nemzetközi konferencia (1981) szakember gárdája is nekünk adott igazat. Ekkor szemrevételezhettük, nézhettük meg először közvetlen közelről a Szent Koronát és a regáliákat (jogar, országalma, palást, kard). Majd mindezek alapján felvehettük a Korona és a regáliák pontos méreteit 1982-ben, ami a szerkezeti vizsgálat elengedhetetlen része. Ez adta az objektív alapot a vizsgálatok teljes elvégzéséhez, hiszen a tények, az egyszerű tények mindig fontosabbak, mint a nézetek, hipotézisek.

Az egzakt tudomány ma már képes akár több tízezer, százezer évre visszamenőleg is a kormeghatározásra.
Mindenek előtt tudnunk kell, hogy a ma oly sokszor sugallt közhiedelemmel szemben sem az ember, sem az ember bármely műve, így az ún. “egzakt tudomány” sem mindenható. Van, amikor lehet pontosabb-pontatlanabb kormeghatározást végezni, s ezen esetek nagy többségében a kapott, kapható eredmény igaz is, s van, amikor nem lehet. A Szent Korona esetében (arany, rekeszzománc) nem lehet kormeghatározást végezni, s a gyöngyök esetében sem a Korona készítési idejét kapnánk meg egy-két gyöngy megsemmisítése árán. Azt sem mondhatjuk, hogy a gyöngyök egyidőben keletkeztek a gyöngykagylókban. Mindennek pedig végképp semmi köze a Szent Korona elkészítési idejéhez. Ez a megközelítés vakvágány.
Ha a Szent Koronáról a

Forrás:Szent István koronája c. könyv

műszaki-szerkezeti vizsgálatok alapján tudunk valamit mondani, akkor szabad és lehet csak a készülési kor megbecsléséhez közelíteni. Sajnos a Szent Korona kísérő iratai csakúgy, mint a koronázási saruk és kesztyűk a XIX. században, az orsovai elásottság idején a ládát megtöltő vízben megsemmisültek. Ezért alig van, s aligha várható bármiféle érdemi írásos utalás a készítésre.

László Gyula régészprofesszor úr, amikor a magyarság eredetével kapcsolatos legendák valóságtartalmával kapcsolatban László Váradi Gyula filmrendező megkérdezte tőle, hogy a régészeti kutatások alátámasztják-e a magyarság eredetével, őstörténetével kapcsolatos legendákat, azt válaszolta: ők közelebb voltak időben, mint mi, nincs jogunk kétségbe vonni, ha ők azt mondták, úgy is van. Bizonyságot nyert-e a Szent Koronával kapcsolatban László Gyula állásfoglalása?
A műszaki vizsgálatok után, az eredmények ismeretében valamit mondhatunk: Ez esetben igaz László Gyula elve, hogy “ők” – akik időben közel voltak – “azt mondták, s akkor úgy is van”. Vagyis a Szent Korona a műszaki vizsgálatok eredményei szerint nem innen-onnan származó arany műtárgyak utólagos összeszerelésével készült, hanem egyetlen, egy műhelyben készült műtárgy, amelyik – eltekintve az utólagos sérülésektől és néhány úgymond “dísz” cseréjétől – éppen ilyennek készült nagy szakértelemmel. Még az is valószínűsíthető, hogy a készítő/készíttető nem egyszerűen kiváló ötvös mester, hanem sokkal több, a tudása a maga korában élvonalbeli. Összegezve, a Szent Korona keresztény, éspedig nyugati (római) keresztény vélelmezhető magyar sajátosságokkal. A készítés kora műszaki eszközökkel és szimbolikával (informatika) megközelíthető, de csak megközelíthető. A nyomok Kr.u. 1000 körülre vezetnek, azaz oda, ahova a keresztény, nemzeti hagyomány helyezi. Vagyis, a műszaki vizsgálatok után nincs semmi okunk kétségbe vonni azt, hogy valóban Szent István király Koronáját birtokoljuk, amelyet halála előtt felajánlott (velünk együtt) a Szent Szűznek, s akit ezért joggal nevezünk Nagyasszonyunknak, Királynőnknek.

Vajon egyértelmű választ kapott-e a tudós mérnök, tudományos alapokon állítható-e, hogy a Szent Korona soha nem állt több darabból, a szerkezet két része eredetileg is egységes egészet alkotott?
Igen. Éppen ez az a meglepő, de egzakt eredmény, az egyszerű műszaki tény, hogy az alsó (abroncs) és a felső (pántok) rész eleve egymáshoz készült. Mindkettő aszimmetrikus, összeillően aszimmetrikus, (kézmíves pontossággal) pontosan egyező méretekkel (például az abroncs és a pántok arany lemez-szalagjai azonos szélességűek)… A képek, az utóbb az eredeti (ma ismeretlen) képek lecserélésével a Koronára került 3 kép (az ún. Dukász Mihály, az ún. Konstantin és a Geobitz vagy Geobitzas kép) kivételével együtt és egymáshoz készültek… S a Szent Korona sajátos aszimmetriájának oka, hogy eleve ferde keresztet terveztek – és készítettek – rá.
Külön is kiemelem, hogy az ún. Dukász Mihály kép, amelyik alapján (a `Konstantin´ és ´Geobitzas´ képeket is figyelembe véve) azt állították, hogy az abroncs önálló koronaként Bizáncból származik és VII. Dukász Mihály császár adományozta volna I. Géza királyunknak, nem az abroncs része! Ugyanis – bár az abroncson eredetileg volt, de lecserélt, ismeretlen kép tokjának támaszkodik – nem az abroncs tartja, hanem két szegeccsel a felső rész hátsó pántja. Vagyis az önállónak elképzelt abroncshoz nem is lehet így, ahogy van (!), e képet hozzáerősíteni. Ezt a képet – amikor három eredetit lecseréltek – biztosan a teljes Szent Koronára szerelték fel. A bizánci abroncs-adományozás hipotézise szakszerűtlennek bizonyult.

A Szent Korona sérüléseinek körülményei összefüggésbe hozhatók-e a dőlt kereszttel?
Nem. Megvizsgáltuk a sérüléseket, torzulásokat. A Szent Koronán található sérülések, torzulások alapján jól rekonstruálhatók a Szent Koronát ért erőhatások, s ezek egyike sem ferdítette, ferdíthette el a keresztet. Ez nem nézet kérdése, hanem egyszerű műszaki tény, mi, hol és hogyan görbült, nyomódott meg, tört le (például az egyik lánc hordkarikája) stb.
A keresztet, s a jelenlegi az eredeti kereszt, eleve ferdére tervezték, úgy is szerelték. Érte sérülés a keresztet, s e sérülés nyomai egyértelműen bizonyítják, hogy a keresztet a jelenlegi ferde helyzetében érte a sérülés, nem az ferdítette el.
Sajnos történészek, művészettörténészek – tisztelet a kivételnek –, de aranymíves mesterek is hajlamosak arra, hogy egy-egy sérülés láttán vélelmezik annak eredményét, ahelyett, hogy pontos (erőtani) vizsgálatot végeznének. Utóbb pedig szivesen ragaszkodnak téves hipotéziseikhez.

Milyen volt a fizikai mérésekből levont következtetések fogadtatása a tudományos életben, a Korona-kutatásban?
Még a bolsevik diktatúra idején (1980-ban) olyan “üzenetet” is kaptam, hogy hagyjam abba a Koronával foglalkozást, mert az árt a szakmai karrieremnek. – Tényleg nem használt.
Érdemben nézve a kérdést, talán az előző válaszom már sejteti, hogy alapvetően elzárkózó a történész-régész fogadtatás egy-két kivételtől eltekintve. Ennek részben oka az is, hogy ez esetben a vizsgálataink eredményeit nem úgy fogadták, amint az archeometriai eredményeket általában szokták. – Kis kitérőt kell tennünk. Amit csináltunk, az valójában archeometria, azaz a történettudomány és a régészet segítése természettudományos eszközökkel. Például, ha légi- vagy űr-felvételekkel, geomágneses mérésekkel stb. felmérünk egy területet és kijelöljük a feltárásra érdemes részeket, az archeometria. Stb. De archeometria az is, ha egy régi épület szerkezetét vizsgáljuk meg, s az eredmények

Forrás: László Váradi Gyula Ura léssz-e sorsodnak? c. filmjéből

korlátozzák a régészt-történészt az épület történetére vonatkozó elképzeléseiben. – A Szent Korona esetében az eredmények objektivitását szeretnék megkérdőjelezni. Részben azonban az is oka lehet, hogy a Szent Korona Szent István királytól elszakításának és utólagos összeszereltségének hipotézise egész történelem-szemléletüket formáló nézet. (Az újpogánykodó nézetek is ilyenek persze, amelyek a Szent Koronát szintén el szeretnék szakítani Szent Királyunktól, s azt valami távoli múltba visszaképzelve a kereszténység helyett újpogány módra átformálni a múlt képét, s így manipulálni a jelent.) E nézet megbukása miatt most meg kellene változtassák e szemléletüket is. Nehezen megy. Pedig az egyszerű tények figyelembe vétele elkerülhetetlen.

Egymással szemben a tudományos eredmények és az uralkodó ideológia. Meddig még?
Glatz Ferenccel beszélgettünk éppen a könyvem megjelenésekor – tiszteletpéldányt vittem –, s ő is szükségét látta a műszaki eredmények érdemi megvitatásának. Hiszen az ún. Dukász kép kiesése a történeti érvelésből valóban minden eddigi ún. tudományos történeti nézet bukása is. De ennek sok éve már, s még mindig nem sikerült neki sem az érdemi megbeszélést összehozni.
Valószínűleg igen hosszú idő, amíg a tények fontosabbá válnak a hamis, de a magyarságot így vagy úgy leszóló (újpogány változatban az ugyanezen eredményt hozó, túlmagasztaló) ideológiáknál. A helyzetet jól jellemzi, hogy például az Árpádok családi jele a Turul, ők a Turul-nemzetség stb. a legendáink szerint. Ma mégis Turul-szobrot bontanak el a fővárosban, mert az akkor is nemzeti jelkép volt, amikor nyilas hordák gyilkoltak hazánkban a nemzet nevében… Később meg kommunista hordák gyilkoltak a nép nevében… Szóval még hosszabb idő kell a tények elfogadásához.

A Szent István Lovagrend nagymestere. Kérem, beszéljen a Szent István Lovagrend küldetéséről, céljáról, tevékenységéről.
A Szent István Lovagrend neve latinul, s ez az eredeti, Cruciferi Sancti Stephani Regis. Ugyanis elődjét, a régi Cruciferi megalapozását jelentő zarándokházakat (és ispotályokat) még Szent István király alapította Jeruzsálemtől Rómáig. A stefanita ispotályok megalapítása kiemelkedő fontosságú volt, még a szentté avatási eljárásban is – lásd a kis és a nagy legendát – ez az egyik kiemelt indok. Cruciferivé, azaz keresztes lovagrenddé a XII. század közepén, II. Géza király hathatós támogatásával és III. Sándor pápa erre vonatkozó elismerő bullájával vált. Működése, sajnos, a nagy török háborúban (úgy sejtjük végleg Mohácsnál) teljesen megszakadt.
A hosszú megszakadás után 1993. augusztus 20-a óta működhet (újra) a Szent István Lovagrend, mint ‘egyházi magántársaság’ az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye egyházi főhatósága alatt. A főegyházmegyei levéltárban ma is megvan III. Orbán pápa 1187-es Bullája, amikoris Jeruzsálem végleges elestekor a rend központját Esztergomba áthelyezve újra deklarálta a Stefanita Rendet. Hála Paskai László és Erdő Péter bíboros uraknak, van reményünk arra, hogy Szent István király alapítása nem enyészik el a semmiben.

A Lovagrend ki tudja-e terjeszteni tevékenységét, hatáskörét a határon túlra?
Feladataink nagyon hasonlóak a másik – és, Istennek hála, máig érdemi megszakadás nélkül működő – ispotályos és katonai rend, a Szuverén Máltai Lovagrend feladataihoz. Vagyis segítenünk kell az elesetteket, rászorulókat, a bajba jutottakat, de vállaltuk a Hit és az Egyház védelmében a feltétel nélküli részvételt, s szeretnénk – mi stefaniták a Szent Ágoston féle Regula alapján – az evangéliumi életformát járni, a legtöbben harmadrendi (azaz házasságban élő) formában. Külön sajátos kötelezettségünk, éppen alapító Szent Királyunkra tekintettel, a teljes magyar nemzet szolgálata. – Mindez a liberális szabadosság idején nem bizonyul túlságosan egyszerűnek. – Ma a Buda-körüli (központi) részen kívül van már csoportunk (régiesen rendtartománynak is lehetne mondani) Erdélyben és az Északamerikai Egyesült Államokban.
Valaha a működés úgy kezdődött hazánkban, az Egyházé is és bármely rend működése is, hogy kapott a királytól (azaz az államtól) birtokot, vagyont (vagyis anyagi alapokat), s ebből az államnál jobban ellátta a rá háruló feladatokat (ispotály, hiteles hely, oktatás stb.). Ma azonban mi a semmiből indulunk, s a magánemberek adományaiból, meg a saját egyéni adakozásainkból kell ellássuk a feladatokat, miközben sokan, köztük úgymond antiklerikális pártok is vitatják a bármiféle támogatás jogosultságát. Pedig ezek közfeladatok, s azokat így mindig is a közpénzekből kellett és lehetett csak ellátni. Vizsgálni, vitatni csak a feladatok ellátásának színvonalát lehetne, de az meg önmagáért beszél.

Évtizedek óta igyekeznek az anyaországtól elszigetelni, sőt szembefordítani egymással a nemzet elszakított részeit, mely törekvésnek csak részeredménye a 2004. december 5-i népszavazás tragikus végkimenetele. Két év távlatában: megkerülhető lett volna ez a tragédia? Vagy előbb-utóbb bekövetkezett volna, megmutatkozott volna a több mint 80 éves, következetes tudatmódosítás eredménye, csak más körülmények között?
Elvben, természetesen, megkerülhető lett volna, hiszen az ún. magyar nemzet szuverén döntéséről van szó. De valójában szükségszerű volt. A gyökerei legalább félezer évre vezetnek vissza a Zápolya-féle oszmán szövetségig, az Árpádok, Szent István király örökségének akkori felrúgásáig, a kereszténység akkori elárulásáig. Az önzés, az egykézés sem mai keletű. Az utolsó úgymond 80 év tudatmódosító tevékenysége e folyamat része és kiteljesedése. Nem önmagában áll. A magyarnak nevezett nép másra át nem hárítható

felelőssége mindaz, ami történt. Más népekkel is megpróbáltak megszállók, különféle hatalmi csoportok, formációk hasonlót, s nem 80, hanem esetleg sokkal több éven át. Gondoljunk például az írekre, katalánokra. De mégis megmaradtak és összetartanak.
Pár hete kérdezte tőlem egy osztrák kolléga, mi az oka annak, hogy Brazíliában – arra járt – az oda vándorolt németek „német szigeteket” hoztak létre és tartanak fenn az állam belsejében nyelvvel, kultúrával, míg a sok oda vándorolt magyar semmit, hanem beolvad. elenyészik…
A szentistváni alapok elvesztésével elenyészünk. Minket nem tart meg sem az ateizmus, sem a liberalizmus, sem az újpogány hiedelem, mindez minket a halálba visz, s talán másoknál gyorsabban is. Azokon az alapokon meg itthon, otthon maradunk, s meg is maradunk, amint az eddig is történt.

Az identitásunk gyengítését célzó átfogó stratégia az utóbbi 15 évben erősödött: nyílt szellemi, kulturális és gazdasági diktatúra látszik kibontakozni. Mit tehet a magyarországi Keresztény Egyház, a Szent István Lovagrend, mit tehet a tudós professzor e folyamat ellenében?
Pünkösdkor nem az történt, hogy a Jeruzsálemben ott lévő sok nép mind megértette volna a zsidó nyelvet, hanem az, hogy mindenki az anyanyelvén értette meg az apostolok szavát. Pünkösd a Szentlélek kiáradásának és az Egyház születésének a pillanata. Ettől el nem szakadhatunk. Vagyis a Katolikus Egyház – valamint a Református és az Evangélikus egyház, a kereszténység – mindenkor az emberi sokszínűség megőrzésén is kell és kellett munkálkodjon az Isten által adott törvények keretein belül.
Ennek egyik fontos, aktuális lépése a Nemzeti Imaév a nemzet megújulásáért, megtéréséért, amely – nem véletlenül – a Nándorfehérvári Diadal 550. és az 1956-os Forradalom 50. évfordulós esztendeje. A Szent István Lovagrendnek is kötelessége minden lehetséges módon a nemzet megmaradásáért (is) küzdeni. Napi életünkben az ezért (is) imádkozás kötelme mellett szót kell emelnünk, s szót is emelünk a keresztény, nemzeti értékeink rombolása ellen, s kiemelten fontos az újraevangelizálás, annak a tévhitnek az eloszlatása, mintha az ún. egzakt tudomány Isten létét cáfolta volna valaha is, mintha a Hit valami régi ostobaság, vagy hagyományőrzés, esetleg szép (egyeseknek igen riasztó), de sokszor irreális nézetek, előírások gyűjteménye lenne. Hirdetnünk kell, akár alkalmas a helyzet, akár nem – bármilyenek legyenek is a körülmények –, hogy a Hit, a keresztény Hit, élő alap, az a gyökér, amely táplál és megtart minket, a magyarokat magyarnak, a németeket németnek, az indiánokat indiánnak, s amely – szemben a pénzzel – nem pusztulásba, hanem az Életre vezet. Ebből adódik a magam feladata is, hiszen a természettudomány, s annak egyik legkorszerűbb ága, az űrkutatás művelőjeként és egyben stefanitaként el kell mondanom, akár tetszik, akár nem, hogy a munkánk során rendre a szemünkbe csillan a Teremtés Csodája ugyanúgy, mint Maxwellnek, Heisenbergnek, Schödingernek…

Feléled-e “Szent Korona országa”, hiszen már a határon kívül élő magyarság egy részében is terjed az a nézet, hogy az anyaországi politikai és egyéb szervezetektől teljesen elszakadva, önállóan kell megküzdeniök fennmaradásukért, önállóságukért. Vajon reális és eredményekkel bíztató-e ez a nézet?
Tekintsük e kérdést először a régiek szemével. Legendáink szerint a magyarság sok ágból eredő – gondoljunk a “hét törzsre” – nemzet, amelyet vérszerződés fog össze egyetlen egységgé. Vérszerződés pedig fel nem bontható. Az utolsó ötszáz évben ez a kötelék már meg-meglazult, de fel nem feslett a XX. századig. Ekkor azonban a liberalizmus, a különféle nemzeti és nemzetközi szocializmusok és más romboló nézetek kikezdték a magyarság keresztény alapjait és ezen összetartozás tudatát (is). A magyarság nagy – sajnos talán nagyobbik – része atomizálódott, azaz olyan egyedek halmazává vált, akiket semmi sem köt össze, egyáltalán vagy részlegesen nem tartoznak sem párhoz, sem családhoz, sem nemzethez, hazához, hanem csak úgy vannak, a maguk örömére vagy bánatára, s elvárják, hogy a többiek biztosítsák nekik azt, “ami jár” (!), miközben mindezek létrehozásában és fenntartásában nem vagy csak töredékesen vesznek részt. Ennek egyik, de csak az egyik legszörnyűségesebb jelensége volt az ún. “december 5-i népszavazás”, amely mindezt nyilvánvalóvá tette. Kiderült, hogy nincs “anyaország”, ez a Magyarország nevű államalakulat közakarattal megtagadta a magyar nemzet egységét, elszakított részeit, a régiek szavával élve a vérszerződést.
Mindezeket tetézte, hogy a magyarországi úgymond jobbközép, nemzeti stb. politikai szervezetek tudták és kimondták, hogy a környező országok, például Románia EU csatlakozási folyamatában lehet és kell kikényszeríteni az egyébként “nyugaton” megvalósult autonómiát (Dél-Tirol, Katalónia stb.) az elszakított nemzetrészeknek. Majd a parlamenti szavazásnál mindezt megtagadták. Tehetnek-e mást e végszükségben az elszakított nemzetrészek, minthogy anyaország hiányában ettől a “slum”-ösödött területtől és lakosságától függetlenül küzdenek a megmaradásért, az önállóságukért? Nem az a kérdés, hogy bíztat-e eredményekkel ez a küzdelem. Ma nincs más lehetőség.
Majd ha a magyarság újra visszatér Istenhez, ha az életet, az Életet szolgálja újra a pillanatnyi élvezetek – “Szórakozz!”, harsogja a média folyamatosan – és a pénz helyett, majd akkor eltöprenghetünk a közös jövőn. Ma az ún. anyaország rohan a vesztébe, s a többi nemzetrész küzd a megmaradásért, ahogy tud. Mégis mindez a közös felelősségünk, s a jelzett módon biztos jövőnk lenne. Állandóan cseng a fülemben: “Nagyasszonyunk, hazánkreménye…”

Török Judit



Comments are closed.