| A torony foglya
Valahol mélyen mindenki rab, Szökni akar, de a fal fogva tart, Nincsen kiút, mert csapdába zár, S nem menekülhet senki se már. Valahol mélyen mindenki rab, Hasztalan kerget ábrándokat, Álmait feladni képtelen, S magához húzza a végtelen. Valahol mélyen mindenki rab, Látja a világot, mégis vak marad, Nem a jelennek, a jövőnek embere, S ez a könnyelműség lesz később végzete. Valahol mélyen mindenki rab, Eltakarja a rejtett titkokat, Fél elmondani és magában tartja, S ezzel a saját lelkét marja. Valahol mélyen mindenki rab, Dühében üti a rideg falakat, Majd erőtlenül térdre hull, Mert önmagán még ő sem úr. Valahol mélyen mindenki rab, S míg világ a világ, Ez mindig így marad… (W. M.) Se több, se kevesebb Mik vagyunk? Egyszer ördögök, másszor meg angyalok, Egyszer jólelkűek, másszor szánalmasok, Konokul és büszkén törtető istenek, Gyenge, sebezhető, magányos gyerekek. Ezek vagyunk, Mind ezek vagyunk, Jókedvvel, vagy búval folytatjuk az utunk. Egyszer a szivárvány zöld mező felett, Egyszer a pusztítás dohos halál helyett, Fel nem fedezett táj, különleges érték, Eszelős gonoszság, miben nincsen mérték. Ez vagy, Mind ez vagy, S hogy ezen kívül még mi fel nem fogja az agy. Utak és tévutak, szeretet, s indulat, Elszorított lelkek, mik nem lelnek kiutat, S míg a test erőtlen, a szellem lesz nemesebb, Isten színe előtt ezáltal becsesebb. S hogy én mi vagyok? Remélem ember. Se több, se kevesebb… (W. M.)
Szólalj virrasztó!
Szólalj virrasztó! Helyeden vagy-e még? S őrködsz-e még mindég Nemzet, s ember felett? Vagy szemedet mély álom zárta le rég, S posztod a vesztünkre megüresedett? Szólalj virrasztó! Ég őrtüzednek lángja? S a sötétben fáklyaként lobog-e még szíved? Vagy kioltotta a jaj-tengerek árja, S feladtad immár a megőrzött hited? Szólalj virrasztó! Ragyog még csillagod? S álmodhat-e édest, ki alant maradt? Vagy útrakélsz, s a remélőt végleg elhagyod, S a világ csak pusztába kiáltja a panaszt? Szólalj virrasztó! Hozol-e megnyugvást? S a benned bízóknak gondjait érzed-e? Vagy elfordulsz, ezáltal okozva pusztulást, S az árváknak hiába száll hozzád éneke? Szólalj, szólalj virrasztó! Oszlasd el a kételyt! S légy ébren őrködő, míg helyed átveszik! Vagy míg őrködsz példa, el senki sem felejt, S eltűnt életed majd milliók könnyezik… (W. M.)
A kard szolgája
Végleg eldöntöttem, mely oldalra állok, Egyértelművé vált az, hogy mit választok, Mellém áll majd mindaz, ki bátor, s nemes lelkű, S egyszerre tör fel a szívekből az eskü. Kard és korona, kereszt és fáklya, Győzhetetlen vitéz örökké szolgálja, Törjenek bár ellene démoni seregek, Hite, s bizodalma: soha el nem vesznek! Csatában erejét imából meríti, Olthatatlan tűz belülről hevíti, Lovagi erények szabják meg életét, Másoknak ajánlja önként szívét, lelkét! Páncélján fényesen ragyog a napsugár, Nem menekülhet, aki útjába áll, Szép asszonynépnek nagy-nagy hódolója, Ártatlan szíveknek furfangos rablója. Békének idején ivásban és táncban, Mint harcban, éppúgy jár élen mulatságban, Költészet és zene nem áll messze tőle, Összes tudománynak ő nagy tisztelője. Választásom immár meg nem másíthatom, Velem van örökké a legnagyobb oltalom, A kard szolgájaként, míg világ a világ, Hirdetve legnagyobb erény: a tisztaság! (W. M.)
|
Legyél fáklya! Körülötted most már túl nagyra nőtt az éj és a szívekből is rég eltűnt a remény, lassan ki fog hűlni a szeretet lángja, legyél annak az őre, most legyél fáklya! Menj a csillagok közé, gyújtsd ki fényedet, vidd le a földre mi onnan már elveszett és űzzél ki a lelkekből minden rosszat, edzed meg, acélozd lángodban azokat… Legyél fáklya! Adjál új hitet s reményt, önmagad legyőzve küzdj az emberekért, vezessed őket az ősi, tiszta fénybe ahol majd mindenki már örökre élhet… Legyél fáklya! Mert bármekkora is az éj, azt mindig le fogja győzni a láng s a fény! (V. B.) Nem Hagyom! Nem hagyom, hogy Koppányok s lázadó ebek az égből a sárba rántsanak engemet, mert őrzik őseim a fénylő csillagok, és hogy ha kell meghalok, de magyar vagyok! Nem hagyom, hogy Koppányok s lázadó ebek büntetlen gyalázzák bajnok nemzetemet ezért most kibontom Dózsa lobogóit a véres kard majd mindenkit harcba szólít! Nem hagyom, hogy Koppányok s lázadó ebek mind kigúnyolhassák dicső őseimet, mert büszkék voltak, bátrak s vitéz bajnokok, most majd megláthatják, hogy én is az vagyok! Nem hagyom, hogy Koppányok s lázadó ebek feldúlják az ősi törvényt és rendet, vagy hogy elárulják e drága szent hazát, és oltalmazóját: Boldogasszony anyánk! Nem hagyom, hogy Koppányok s lázadó ebek az égből a sárba rántsanak engemet, mert őrzik őseim a fénylő csillagok, és hogy ha kell meghalok, de magyar vagyok! (V. B.) Európa, Európa Véres aranyaidat tartsd meg magadnak, lopott kincseidért cserébe mit remélsz? Lelkét nem veszed meg egy igaz magyarnak, csakis az árulók s a gőgős férgekét… Bújjál csak vissza a legkisebb lyukakba, hol voltál mikor mi vívtunk Mohács mezején és holtan tértünk vissza a csillagokba hazánkért és egyben a TE érdekeidért… Vagy hol voltál, mond csak, mikor ötvenhatban népünk vére lábadhoz patakokban folyt és most e síri nagy csöndes nyugalomban nekünk már jogokról s szabadságról papolsz…? Szabadságunk majd most vívja ki nemzetünk, s jegyezd meg jól magadnak, így nem kellesz nekünk! (V. B.) Ha Nem Lenne Sohasem lennének a hajnalok szépek, hogyha nem borulna a földre az éjjel, és hogyha nem lett volna előtte a hajnal, akkor még érne-e valamit a nappal? Ha nem lennének a nagyra törő álmok, vajon mi maradna ebből a világból? Mert álom és vágy teremti azt a szépet, mitől egyre szebbé válhat majd az élet. Mert semmit sem érne akkor ez a világ, ha nem lennének benne a szerelmes csodák, s nem kísérnék lépteink múzsák s angyalok, ha nem sírnának időnként a csillagok… És hogyha nem lenne nekünk a képzelet, úgy nem zárhatnánk magunkba a végtelent, s nem álmodhatnánk meg ugyanazt az álmot, mi egyszer már széppé tette a világot… (V. B.)
|